Hogy mik vannak? - Fondorlatos lakásszerzés

 

E történet életem része, s bizonyítja, milyen fondorlatos módszerek kellenek olykor a legalapvetőbb emberi igények kielégítéséhez – például a lakásszerzéshez. Az átkosban még volt némi esélye annak, hogy egy fiatal valahogy lakáshoz jusson, manapság azonban egyre kevesebb.

Arra kért, legyünk frissen felújított lakása majdani örökösei

Mint később kiderült, feleségem és én egymástól függetlenül felismertük, hogy ha gyermekeink életének legnagyobb problémáját, a lakáskérdést sikerül megoldanunk, felnőtt korunkra már nyert ügyünk van. Nem kell költözgetniük egyik drága albérletből a másikba, mint nekünk, hanem megtakarítható pénzüket a saját életükre költhetnék. A mai fiatalok legtöbbjének ugyanis semmi esélye, hogy önerőből lakáshoz jusson. Az induláshoz pedig nem kell több, mint egy szoba vagy szoba-konyha, ami a sajátjuk, a többi már viszonylag könnyű feladat.

Szóval így morfondíroztunk, s külön-külön arra is rájöttünk a nejemmel, hogy akkori anyagi helyzetünkben csakis a tanácsi lakás szerzése jöhet szóba, eltartási szerződés útján vagy másképp. Csakhogy a családnak (házaspárnak) csupán egyetlen tanácsi lakása lehet, tehát: ahhoz, hogy ötről a hatra jussunk, bizony osztódnunk kell, azaz el kell válnunk! Persze csak papíron.

Mindez akkor jött elő, amikor egykori szállásadónk, akinél annak idején vadházas korunkban albérlők voltunk, megkeresett minket azzal, hogy legyünk frissen felújított lakása majdani örökösei – egy formális eltartás révén. A válóper hamar le is zajlott, habár az a pillanat nem volt könnyű lelkileg, amikor a bíró utasított: - Forduljanak szembe és mondják azt, hogy már nem szeretik egymást!





No, a tárgyalás után a bírósághoz közeli kocsmában, életemben először kértem az idegfeszültség miatt vodkát. Ám az a lakásügy valahogy meghiúsult. Éltünk zavartalanul tovább, miközben egyre kerestem a ránk szabott lehetőséget, amely egy évvel később szinte az ölünkbe pottyant.

Az eltartási szerződéskönnyen kikezdhető jogi forma, annál sokkal biztonságosabb a házasságkötés

Akkortájt maradt özvegyen a nyolcvanéves, két infarktusos falszomszéd öregúr, akit anélkül, hogy megbeszéltük volna a nejemmel, magától értetődően felkaroltunk. Nap mint nap nálunk tévézett, kávézott, olykor vacsorázott is, mosógépünk az ő holmiját is mosta, porszívónk az ő lakását is elbírta, színházba vittük, könyvekre, újságcikkekre hívtam fel a figyelmét – egyszóval családtaggá avattuk.

Ő segített az egyszerűbb házimunkában, anyagilag nem egyszer támogatott bennünket kisebb-nagyobb kölcsöneivel, mígnem egyszer előállt a nagy ötlettel: a mi 82 négyzetmétere és az ő 70 négyzetmétere egy vagyont érne együtt, legyen hát halála után az is a mienk. Mindössze kétszázezer forintot kért, ami nem is tűnt lehetetlennek, hiszen akkor kaptam hasonló összeget az első könyvemért.

A gyerekek érdekében miért ne?

Jó, csináljuk meg, de hogyan? Az öreg sejtelmesen mosolygott: az eltartási szerződéskönnyen kikezdhető jogi forma, annál sokkal biztonságosabb a házasságkötés. Szóval papíron elvenné a feleségemet feleségül, de senki sem költözne sehová, minden menne tovább, mint eddig, így senki és semmi sem köphetne a levesünkbe…

Döbbentem kérdeztem a nejemet: - Bírnád gyomorral ezt a tortúrát? – A gyerekek érdekében miért ne? – kérdezett vissza elszántan asszonyom. Hát… mit mondjak? Látni kellett volna azt az esküvőt. A tanácsi „oltár” elé felvonult a szomszéd úr a nejemmel, mögöttük tanúként az egyik barátom az anyjával… Az esküvői asszisztensnő eléggé el nem ítélhető módon a szomszéd urat mindenáron az idős nővel akarta összepárosítani az előtérben, s amikor felvilágosítottuk a valódi szereposztásról, annak felismerése látszott zavarodott szemén, hogy az élet bonyolult…

Én, mint egyszemélyes násznép eléggé furán éreztem magam mindvégig. Az a csoda, hogy nem veszítettem el a nejem… illetve a fejem. Az esküvő után fél órával már be volt jelentve a másik lakásba a „feleségem” az egyik gyerekkel (merthogy a válás után gyámügyileg is meg kellett osztani a családot). A gyerekek előtt természetesen „lebuktunk” később, mert a telefonkönyvben megtalálták édesanyjuk leánykori nevén a szomszéd telefonját. Akkor már elég nagyok és okosak voltak porontyaink, így gond nélkül megértették és elfogadták kalózakciónkat.

Az öregben pedig volt annyi belátás és három év múltán a harmadik infarktussal végleg eltávozott közülünk, utoljára még megfejelve jótéteményét: négy nappal a halála előtt meghalt a nővére. Mivel annak csak ő lehetett az örököse, neki pedig a felesége(m), itt álltunk két temetetlen halottal és két megörökölt lakással.

Habár még évekig életünk egyazon lakásban négyen együtt, a másik kettőt pedig kiadtuk albérletbe, iskolái befejezte után a mindig is önállóságra törekvő lányom később lecsapott a budai lakásra, míg a mellettünk lévő lakást egyre többet kezdte használni a fiam. Ma már mindkettőnek van házastársa és így lakása is. Hát így érvényesülhet ma egy tisztes, de szegény értelmiségi családapa, ha jót akar a gyermekeinek, magának pedig gondatlan békét?

 

Forrás: http://ingatlan.net/hirmagazin/1048